könyv - alice miller - tehetséges gyermek drámája - igazi én -
a nacionalizmus, a fasizmus és az idegengyűlölet nem egyéb, mint menekülés az egykor átélt megvetés elől egy ideológiává emelt, programszerű embermegvetésbe
Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása
A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása a közelmúltban elhunyt svájci pszichoterapeuta és szakíró, Alice Miller egyik legismertebb műve. A könyv angol nyelven 1978-ban látott napvilágot. Magyarul csupán az ezredforduló után vált hozzáférhetővé. Népszerűségét jól mutatja, hogy 2002 óta két újabb kiadást ért meg, legutóbb tavaly jelentette meg az Osiris Kiadó.
Maga az írás viszonylag rövid, terjedelme egy nagyobb tanulmányénak felel meg, így akár egy szuszra elolvasható, de a szikár, jól tagolt struktúra a szakaszos olvasásnak is kedvez. A gördülékeny, világos stílusnak köszönhetően a szöveg laikusok számára is könnyen érthető. A szerző nyilvánvalóan a lehető legszélesebb olvasóközönséget próbálja megszólítani, teljesen indokoltan, hiszen a könyv fő téziseinek alapvető és általános ismeretté kellene válniuk. Ha pedig valakiben csak nemrégiben ébredt fel az érdeklődés a lélek dolgai iránt, mindenképp érdemes ezzel a könyvvel kezdenie a tájékozódást.
Leszámolás az illúziókkal
Miller több évtizedes pszichoterápiás gyakorlata alapján arra a következtetésre jutott, hogy a lelki betegségek elleni leghatásosabb fegyver saját gyermekkorunk egyedi történetének megismerése. A leszámolás az illúziókkal, illetve a saját igazság felkutatása és elfogadása hosszú és fájdalmas folyamat, az eredmény azonban nem kevesebb, mint a valódi én visszanyerése, valamint egy érzelmileg szabad élet, melynek mi magunk válhatunk a legfőbb alakítóivá. A hogyanra Miller konkrét és szakmai tapasztalatokkal alaposan alátámasztott válaszokat ad, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ennek a korántsem veszélytelen utazásnak terapeuta kíséretében ajánlatos nekivágni.
A szerző szerint a legtöbb ember nem akarja tudni az igazat sem magáról, sem a közvetlen környezetéről. A hárítás és az elfojtás kevésé fájdalmas, mint a szembenézés a kegyetlen igazsággal, azzal, hogy gyermekként nem szerették úgy, ahogyan arra szüksége volt. A tehetséges, érzelemgazdag és empatikus gyerek különösen jól alkalmazkodik az elvárásokhoz, mégis, a szülők koraérett büszkesége felnőttként teljesítménykényszertől, különböző neurózisoktól, depressziótól szenvedhet. Mi ennek az oka?
Miller szerint az élet első hetei, hónapjai a leginkább meghatározóak a csecsemő érzelmi fejlődése szempontjából. Egy elfogadó, tükröző, elérhető anya mellett megélheti érzelmei teljes spektrumát, énérzése sértetlen marad, míg a kritikus, kizsákmányoló, netán elutasító szülői reakcióik nyomán belsővé teszi a tapasztalatot, hogy van benne valami, ami elfogadhatatlan, ami nem jó, amit tehát az anyai ragaszkodás megőrzése érdekében el kell fojtania magában. Kielégítetlen szükségletei és szégyene terhét — hogy úgy, ahogy van, nem fogadták el, nem lehetett önmagáért szeretni — egész életében cipeli sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lenne. Hamis ént erőltet magára, hogy környezetének továbbra is megfelelhessen, míg valódi énjét kizárólag kényszercselekvésekben, perverziókban, különböző fixációkban képes megélni. Az ilyen ember gyakran szenved depresszióban vagy nagyzási mániában, jellemzője lehet a mások iránt érzett megvetés.
Miller számos történettel támasztja alá, milyen rettegéssel tölti el az embereket, hogy féltve őrzött illúzióik mögé nézzenek. Minden elviselhetőbbnek tűnik a páciens számára, mint az érzés, hogy akihez legjobban kötődött, nem szerette őt igazán. A gyermek a kegyetlen bánásmód emlékeit is képes elnyomni magában, s akár élete végéig őrzi az idealizált képet boldognak hitt gyermekkoráról, vagy a szigorú, de igazságos apáról, aki — meggyőződése szerint teljes joggal és csakis az ő érdekében — brutálisan verte. Ám ha felnőttként sem képes reflektálni saját szülei destruktív viselkedésére, nagy valószínűséggel továbbviszi a romboló családi mintát. Így jön létre az ördögi kör, amelyben mindig a kiszolgáltatott, a gyengébb, vagyis a gyermek az áldozat.
Hatalmi struktúrák ellenében
A szerzőnek a korai kötődés jelentőségére vonatkozó állításait bizonyára lehetne vitatni, mint ahogy a traumát középpontba állító, érzelemközpontú analitikai módszere sem támadhatatlan. Ami miatt mégis egyedülálló a gondolatmenete, az a folyamatos és kompromisszumok nélküli önreflexió és a széles interdiszciplináris horizont. Miller ellene van mindenféle hatalmi struktúrának, alá- és fölérendeltségnek az emberi kapcsolatokban, legyen az gyermek és szülő vagy páciens és terapeuta relációja. Kutatásainak egyik célja, hogy ráébressze a pszichoanalízis képviselőit az érzelmek szerepére az emberi fejlődésben, hangsúlyozva, hogy ez a felismerés nem csupán az individuum szempontjából bír jelentőséggel, de fontos társadalomlélektani, szociológiai és gyermekjogi vonzatai is vannak. Hiszen a gyermekkori szenvedés még mindig társadalmi tabunak számít, jórészt a tagadás és az elhallgatás miatt. „Hogy a gyermek tudattalanul történő bántalmazását és diszkriminációját elkerüljük, először is tudatosítanunk kell annak veszélyét. Csak akkor remélhetjük, hogy kifejlődik bennünk a gyermek iránti tisztelet, amelyre lelki fejlődése szempontjából élete első napjától szüksége van, ha érzékennyé válunk a megalázás finom és szubtilis módjaira” — írja Miller.
A saját gyermekkor egyedi történetének érzelmi felfedezésére nem csupán a lelki betegségek elkerülése vagy az azokból való gyógyulás miatt van szükség, hanem azért is, hogy mi magunk ne váljunk elnyomó, narcisztikus, másokat megvető és hibáztató személyiséggé. A szerző úgy véli, a nacionalizmus, a fasizmus és az idegengyűlölet nem egyéb, mint menekülés az egykor átélt megvetés elől egy ideológiává emelt, programszerű embermegvetésbe. Ám ha valaki képes tudatosan átélni, hogy mások hogyan manipulálták vagy használták ki, milyen sérülések érték s ez milyen megtorlás iránti vágyat keltett benne, akkor megtanulja átérezni mások szenvedéseit, gyorsabban átlát a manipulációkon és nem lesz többé fogékony a demagóg szólamokra, az uszításra. Érzelmeinek tudatosításával képessé válik rá, hogy felismerje valódi indítékait, és nem érzi többé a kényszert, hogy haragját ártatlanok felé fordítsa, miközben megkíméli azt, aki a gyűlöletére valóban rászolgált.
A gyűlölet ellen nem lehet érvekkel harcolni, az eredetét kell megtalálni, és fel kell oldani. Alice Miller szerint nem kevesebb függ ennek belátásától, mint a demokrácia jövője.
© Hidi Tünde könyvismertetése - traumaterápia.blog.hu