– Akkor kérem, beszéljen a házasságáról.
    – És ahhoz magának mi köze van, ha szabad kérdeznem.
    – Nézze. Én pszichológus vagyok. Az a dolgom, hogy rehabilitáljam azokat a betegeket, akik…
    – A lábamat, azt rehabilitálja!…
    – Én a pszichéjével, a lelkével szeretnék foglalkozni.
    – Annak semmi baja.
    – Ha semmi baja, akkor miért nem akar beszélni arról, amit  kérdezek?
    – És miért kellene beszélnem?
    – Mert én ezen a réven tudom megismerni az ön…
    – Ne fárassza magát. Ezt már hallottam.
    – Csak azért ismétlem, mert újra kérdezte.
    – Jó, akkor nem kérdezem.
    – Én viszont még kérdeznék. Ha megengedi.
    – Felőlem…
    – Mióta házas?
    – Ennek mi köze a lábamhoz?
    – Nem játszhatnánk úgy, hogy én kérdezek, ön pedig válaszol?
    – Ilyet a rendőrségen játszanak.
    – Nehezére esik válaszolnia a kérdéseimre?
    – Nem, csak az értelmét nem látom.
    – És ha megbízna bennem, és kivételesen elhinné nekem, hogy van értelme…? Mi is az ön szakmája? Ezt csak hajlandó elárulni.
    – Gépészmérnök vagyok. Voltam.
    – Na látja. Ha ön azt mondaná, hogy egy gépnek a hatásfoka ilyen meg olyan tényezőktől függ, én elhinném önnek.
    – Az a maga dolga, hogy mit hisz.
    – Hát mit mondjak… Elég nehéz önnel beszélgetni.
    – Lehet, hogy nehéz, viszont egyáltalán nem kötelező.
    – Nézze. Én voltaképp megértem önt. És azt is látom, hogy egyfajta sértődöttséggel meg udvariatlansággal próbálja leplezni azokat a szorongásokat, amelyek mostani állapota miatt alakultak ki. Holott ön művelt ember és…
    – Igazán köszönöm. Képzelje, késsel-villával is tudok enni.
    – Tudja, hogy nem így értettem. Csupán arra céloztam…  
    – Sőt, Freudról is hallottam, de ne akarja nekem bemesélni, hogy azért csúszott meg alattam a pala, mert kiskoromban a nővérem pisiltetett.
    – Valóban?
    – Mit valóban?
    – Hogyhogy mit?
    – A pisiltetést vagy azt, hogy nem veszem be a freudista izéket.
    – Freudon már túllépett a modern lélektan, én például a kognitív pszichológia híve vagyok. Erről is beszélgethetünk később, de előtte szívesen hallanék a nővéréről .
    – Nincs nővérem.
    – Nahát…! Akkor miért mond ilyeneket?
    – Mert sejtem, hogy miket szeretne hallani.
    – Szép öntől, hogy a kedvemben jár.
    – Na látja.
    – Kérdeznék még valamit, aztán talán be is fejezzük. Gondolt már arra, hogyan rendezi  be a jövendő életét? Töprengett azon, mihez kezd azután, hogy innen hazamegy?
    – Pont ezen törném a fejem, ha maga nem kérdezősködne.
    – No, hát ebben a töprengésében tudnék én segíteni önnek, ha nem lenne ilyen visszautasító.
    – Miért, maga talán meg tudja mondani, hogy mihez kezdjek? Szerez nekem valami jó kis felsőtesti gépészmérnöki állást?
    – Emberek ezrei tudnak hasznosan élni az önéhez hasonló állapotban. Lehet, hogy adhatok pár ötletet. Nem is annyira gyakorlatiakat, hanem inkább elméletieket. Arra vonat-kozóan, milyen magatartásformát kell kialakítania ahhoz, hogy újra be tudjon illeszkedni az egészségesek társadalmába, a családba. De ehhez nagyon jól meg kell ismernem önt. A múltját is, hiszen abból áll össze a jelen és végső soron a jövő is.
    – Ezeket a szép frázisokat az egyetemen tanítják?
    – Hallja, nehéz magával beszélgetni… Tudom, tudom: „viszont egyáltalán nem kötelező”. Egyébként le is telt az időnk. Mára befejezzük.
    – Mára?
    – Igen, holnap itt folytatjuk.
    – Miért, már tartottunk valahol?
    – És maga szerint?
    – Hogyne. Eljutottunk odáig, hogy végre maga is visszamagázott.
    – De hát nem tegeztem azelőtt sem!
    – Valóban, de az önözését nagyon utáltam.
    – Azt akarja mondani, hogy ön helyett azt mondtam: maga? Ez lehetetlen…
    – A pszichológusoknak ilyen rossz a memóriájuk?
    – A gépészmérnököké mennyivel jobb? Mikor mondtam?
    – „Hallja, nehéz magával beszélgetni…”
    – Igaza lehet. Pedig igyekszem kerülni. Kérem, nézze el. Ez a „hallja”, ez is csak azért jött ki a számon, mert ön olyan konokul ellenáll, holott én csupán segíteni akarok.
    – Nem kértem segítséget.
    – Ezt már hallottam.
    – Fogja is, ha előjön a jó szándékával.
    – Rendben van. Holnap inkább a rosszakaró szerepében jelentkezem.
    – Hihetőbb lesz, azt hiszem.

    – Beszéljen a gyermekkoráról!
    – Minek?
    – Szeretném önt megismerni.
    – De én nem szeretném.
    – Talán tudok segíteni.
    – Nem kértem segítséget.
    – Önnek komoly problémái vannak, és még komolyabbak lesznek.
    – De azokat nem maga fogja megoldani.
    – Valóban, de talán tudok segíteni, hogy ön viszont megoldja őket.
    – Igazán?
    – Beszéljen talán először a gyerekkoráról.
    – Minek?
    – Hogy megismerjem. És hogy megoldást keressünk…
    – Ugyan. Mi köze a mostani állapotomnak a gyerekkoromhoz?
    – Több, mint gondolná. Kezdje el. Hol született?
    – Maga nem ismeri azt a város.
    – Épp azért kérdezem. A szüleiről is szívesen…
    – Nézzen ide, uram! Én egy másik országban élek, olyan viszonyok között, amilyenekkel maga csak a tévében találkozik. Arról sincsen fogalma, milyen az, amikor az ember nem tud felállni a székről és nem képes egyetlen lépést sem tenni. Hát hogy akar maga nekem segíteni? Hazajön velem és eltartja helyettem a családomat? Vagy talán újra járni fogok, ha beszélek a szüleimről? Nem. Na látja.
    – Épp azért lenne fontos kontaktust teremtenünk, hogy ön megtanulja ezt a speciális helyzetet kezelni.
    – Mit kell ezen kezelni? Mi változik attól?
    – Ön számos olyan problémával fog találkozni, amelyekre nincs felkészülve. Szembe kell néznie például…
    – Na hagyjuk. Ha majd kell, szembenézek. De ennek semmi köze a gyerekkoromhoz.
    – Jó, nem bánom, mellőzzük ezt a témát. Akkor kérem, beszéljen a házasságáról.