– Akkor kérem, beszéljen a házasságáról.
– És ahhoz magának mi köze van, ha szabad kérdeznem.
– Nézze. Én pszichológus vagyok. Az a dolgom, hogy rehabilitáljam azokat a betegeket, akik…
– A lábamat, azt rehabilitálja!…
– Én a pszichéjével, a lelkével szeretnék foglalkozni.
– Annak semmi baja.
– Ha semmi baja, akkor miért nem akar beszélni arról, amit kérdezek?
– És miért kellene beszélnem?
– Mert én ezen a réven tudom megismerni az ön…
– Ne fárassza magát. Ezt már hallottam.
– Csak azért ismétlem, mert újra kérdezte.
– Jó, akkor nem kérdezem.
– Én viszont még kérdeznék. Ha megengedi.
– Felőlem…
– Mióta házas?
– Ennek mi köze a lábamhoz?
– Nem játszhatnánk úgy, hogy én kérdezek, ön pedig válaszol?
– Ilyet a rendőrségen játszanak.
– Nehezére esik válaszolnia a kérdéseimre?
– Nem, csak az értelmét nem látom.
– És ha megbízna bennem, és kivételesen elhinné nekem, hogy van értelme…? Mi is az ön szakmája? Ezt csak hajlandó elárulni.
– Gépészmérnök vagyok. Voltam.
– Na látja. Ha ön azt mondaná, hogy egy gépnek a hatásfoka ilyen meg olyan tényezőktől függ, én elhinném önnek.
– Az a maga dolga, hogy mit hisz.
– Hát mit mondjak… Elég nehéz önnel beszélgetni.
– Lehet, hogy nehéz, viszont egyáltalán nem kötelező.
– Nézze. Én voltaképp megértem önt. És azt is látom, hogy egyfajta sértődöttséggel meg udvariatlansággal próbálja leplezni azokat a szorongásokat, amelyek mostani állapota miatt alakultak ki. Holott ön művelt ember és…
– Igazán köszönöm. Képzelje, késsel-villával is tudok enni.
– Tudja, hogy nem így értettem. Csupán arra céloztam…
– Sőt, Freudról is hallottam, de ne akarja nekem bemesélni, hogy azért csúszott meg alattam a pala, mert kiskoromban a nővérem pisiltetett.
– Valóban?
– Mit valóban?
– Hogyhogy mit?
– A pisiltetést vagy azt, hogy nem veszem be a freudista izéket.
– Freudon már túllépett a modern lélektan, én például a kognitív pszichológia híve vagyok. Erről is beszélgethetünk később, de előtte szívesen hallanék a nővéréről .
– Nincs nővérem.
– Nahát…! Akkor miért mond ilyeneket?
– Mert sejtem, hogy miket szeretne hallani.
– Szép öntől, hogy a kedvemben jár.
– Na látja.
– Kérdeznék még valamit, aztán talán be is fejezzük. Gondolt már arra, hogyan rendezi be a jövendő életét? Töprengett azon, mihez kezd azután, hogy innen hazamegy?
– Pont ezen törném a fejem, ha maga nem kérdezősködne.
– No, hát ebben a töprengésében tudnék én segíteni önnek, ha nem lenne ilyen visszautasító.
– Miért, maga talán meg tudja mondani, hogy mihez kezdjek? Szerez nekem valami jó kis felsőtesti gépészmérnöki állást?
– Emberek ezrei tudnak hasznosan élni az önéhez hasonló állapotban. Lehet, hogy adhatok pár ötletet. Nem is annyira gyakorlatiakat, hanem inkább elméletieket. Arra vonat-kozóan, milyen magatartásformát kell kialakítania ahhoz, hogy újra be tudjon illeszkedni az egészségesek társadalmába, a családba. De ehhez nagyon jól meg kell ismernem önt. A múltját is, hiszen abból áll össze a jelen és végső soron a jövő is.
– Ezeket a szép frázisokat az egyetemen tanítják?
– Hallja, nehéz magával beszélgetni… Tudom, tudom: „viszont egyáltalán nem kötelező”. Egyébként le is telt az időnk. Mára befejezzük.
– Mára?
– Igen, holnap itt folytatjuk.
– Miért, már tartottunk valahol?
– És maga szerint?
– Hogyne. Eljutottunk odáig, hogy végre maga is visszamagázott.
– De hát nem tegeztem azelőtt sem!
– Valóban, de az önözését nagyon utáltam.
– Azt akarja mondani, hogy ön helyett azt mondtam: maga? Ez lehetetlen…
– A pszichológusoknak ilyen rossz a memóriájuk?
– A gépészmérnököké mennyivel jobb? Mikor mondtam?
– „Hallja, nehéz magával beszélgetni…”
– Igaza lehet. Pedig igyekszem kerülni. Kérem, nézze el. Ez a „hallja”, ez is csak azért jött ki a számon, mert ön olyan konokul ellenáll, holott én csupán segíteni akarok.
– Nem kértem segítséget.
– Ezt már hallottam.
– Fogja is, ha előjön a jó szándékával.
– Rendben van. Holnap inkább a rosszakaró szerepében jelentkezem.
– Hihetőbb lesz, azt hiszem.
A szöveg hosszúságára tekintettel a terapeuta változtatott a korábbi gyakorlaton; bár most is előre kiosztotta a kinyomtatott szöveget mindenkinek, de nem várta meg, hogy elolvassák és megismerkedjenek vele, hanem a csoport egyik előre beavatott tagjával (Imrével) azonnal, bár nagyon lassan, elkezdték a párbeszéd-jelenet felolvasását. A többiek a kezdeti meglepettség után követni kezdték saját példányukban. Amikor látszott, már mindenki tudja, éppen hol tartanak, a terapeuta közbeszólt: "Rudolf, folytassa Imre szövegét". Szinte zökkenőmentes volt a váltás. Pár mondattal később: "Imre, vegye át a szerepemet". Erre maga Imre számított a legkevésbé, vele csak annyi volt előre megbeszélve, hogy a beteg szerepét kezdje olvasni. A pszichológus mondatai eleinte furcsán is hangzottak szájából, de később belelendült. Nem sokkal a befejezés előtt: "Rudolf, átveszem a szerepét!"
Imrének ez már sok volt. Hogy ő legyen a doki, az még csak-csak ment, de hogy a doki legyen az ő betege, az már kizökkentette, dadogni kezdett, eltévesztette a sorokat. Valahogy azért csak a végére értek.
"Na most kezdjük el elölről, Imre osztja a szerepet és menet közben legalább kétszer kell változtatnia." Már első megszólalásában érződött, hogy megzavart önbizalmát a felelős feladat azonnal nemcsak hogy visszaállította, meg is növelte. Mérlegelt, előbb a szövegbe, majd a társaira nézett. Végül Ildikóval és Noémivel indította szerepet, majd Péterre és Gézára váltotta őket pontosan azon a szöveghelyen, ahol az első menetben történtek a cserék.
A harmadik felolvasásnál Rudolf lehetett a rendező, így a játékból eddig kimaradtak is szerephez jutottak.
A foglalkozás hátralévő idejében a terapeuta mindenkinek sorban feltette ugyanazt a két kérdést: 1) ha újrakezdenék a felolvasást, inkább szereplők vagy inkább szereposztók szeretnének lenni? 2) a pszichológus, vagy inkább a beteg szerepét játszanák-e szívesebben?
A "Miért?" kérdést a terapeuta szándákosan nem tette fel. Viszont asszisztense a csoport minden tagjának a mobiltelefonjára elküldte ezt a kérdőszót. Amikor átvették tőle a foglalkozás előtt neki leadott mobiljaikat és bekapcsolták őket, meg is kapta mindenki a maga Miért?-jét.
