- Utoljára kérlek, állj odább.
- Inkább vedd fel a viharkabátod.
- Nincs vihar.
- Biztonsági okokból.
- Ezt a kockázatot vállalom. Állj odább.
- Akkor legalább a viharlámpát gyújtsd meg.
- Világos van.
- Egyelőre. Nagyon aggódom. És rettegek a dörrenéstől.
- Pedig akkor is elsütöm a viharágyút, ha nem állsz el a cső elől.
A fenti jelenet a hosszú téli szünet után került terítékre a pszichodráma-csoportban. A szexuális játékokat megidéző utolsó őszi foglalkozás oldott hangulata rég szertefoszlott: sokkal inkább a korábbról jól ismert zavar és értetlenség ült az arcokra a szöveg kiosztása után. Senki sem akart elsőként megszólalni. Holott a terapeuta azt szerette volna, ha ezúttal a beszélgetés megelőzi a jelenet eljátszását. Ám a csoport tagjai láthatóan a tavaly kialakult rutinhoz ragaszkodtak.
A két önként jelentkező közül az instrukcióknak megfelelően Jenő egy feldöntött szék mögé guggolt, ennek támláját, mintha ágyú csöve lenne, az előtte álló Bélára irányította. A terapeuta kérésének megfelelően a jelenetet először minden indulattól mentesen, a lehető legszenvtelenebb hangon adták elő. Másodjára ezt az utasítást kapták: „Jenő - visszafogott düh; Béla - atyáskodó aggodalom.” A jelenet élénkebb lett, de a benne rejlő értelmezési lehetőség, úgy tűnt, továbbra is rejtve maradt mind a szereplők, mind a nézők előtt.
„Jenő: nyílt fenyegetés; Béla - megjátszott aggodalom” - szólt az újabb instrukció. Béla láthatóan elbizonytalanodott, jelezte, hogy nincs készen a párbeszédre. - És mi van a megjátszás mögött? - fordult a terapeutához.
- Szerintetek? - adta tovább a vezető a kérdést a csoport körben ülő tagjainak.
- Talán a tényleges fölényét palástolja a megjátszott aggodalommal - vélekedett Réka, kicsit tetszelegve az okos nő szerepében.
- Akkor tessék - intett Béla felé a terapeuta.
A jelenet megtelt feszültséggel. A csoport addig passzív tagjai izegni-mozogni kezdtek, összesúgtak. Talán el is lehetett volna kezdeni a beszélgetést, de az irányító még kijátszotta a pszichodráma-terápiák bevált trükkjét:
- Szerepcsere. Béla üljön az ágyú mögé és legyen nagyon dühös.
A terapeuta tudta, Jenőt nem kell külön eligazítania, hiszen most kerül az alkatának megfelelő szerepbe. Megrázó erejű jelenet következett. Olyan mély értelmezés, amely látszólag teljesen ellentmond a szöveg elsődleges verbális jelentésének. Éppen ettől izzott fel a levegő.
Béla már-már sírásba hajló, egzaltált dühvel adta elő a választási lehetőségétől megfosztott ember kétségbeesett fenyegetését, Jenő ördögi cinizmussal játszotta az aggodalmast. Amikor a terapeuta a jelenet utolsó pillanatában jól időzített robajt produkált egy szék felborításával, mindenki összerezzent.
Hosszú, felszabadult beszélgetés következett a kényszer és a döntés, a veszély és a kiszolgáltatottság, a fölény és alávetettség kérdéseiről, többen is beszámoltak életük olyan szorongatott helyzeteiről, amelyek mai napig nyomasztják őket.
Bízhatóan valóban csak a mai napig.
