- Nyisd ki.
- Nem nyitom.
- Én vagyok az, nyisd ki.
- Nem nyithatom.
- Ne csináld ezt, mondom, hogy én vagyok.
- Akkor se nyithatom.
- Hoztam enni neked, be kell engedned.
- Nem tehetem.
- Én már nem haragszom rád. Nyisd ki az ajtót.
- Nem nyithatom.
- De hát miért?
- Nem érem el a zárat.
- Hogyhogy nem?
- Túl rövid láncot tettél a nyakamra.
A jelenet eljátszására Jenő és Judit önként jelentkezett. Kérdésként fel sem merült bennük, melyik szerep kié legyen. Mindkettejük számára evidenciának látszott, hogy a fogva tartó csak férfi, a fogvatartott csak nő lehet. A párbeszédet az utasítás szerint minden átélés nélkül igyekeztek előadni, de Jenő hangja az „Én már nem haragszom”-nál megbicsaklott.
Mint szinte minden alkalommal, most is akadt, aki a jeleneten számon kérte a formális logikát. Ha a nő a lánc rövidsége miatt nem éri el a zárat, akkor nem zárhatta magára az ajtót, ha viszont a férfi zárta be, akkor nála van a kulcs. „Hát éppen ez benne a pláne!” - csapott rá az ellentmondásra Attila, s kifejtette, hogy a rab és az őr mindig kölcsönös függésben áll egymással. Kijelentésére szinte mindenki reagált egy saját történettel.
Ezután Jenő és Judit azt az utasítás kapta, hogy fordított szereposztásban és maximális átéléssel adják elő újra a jelenetet.
Attila nem figyelt rájuk, saját gondolataival volt elfoglalva. A végén ennyit mondott: „Az a lánc, az a kulcs.”
