A férfinak az a feladata, hogy mindenáron szemmel tartsa a nőt. Feszülten követi minden mozdulatát. A kezét, ahogy leereszti. A lábát, ahogy odább teszi. Amikor a nő nem mozog, a férfinak a tekintetét kell követnie. A nő előbb a közeli dombot nézi (a férfi követi), aztán az út menti fát (a férfi követi), aztán a döglött kutyát az ól előtt, majd a véres kést a férfi kezében (a férfi követi, követi). A nő ezután váratlanul a férfi szemébe néz. A férfi megrémül és arca elé kapja a kést, mielőtt megvakulna.
A Kés és olajág után kiderült, hogy szinte mindenkinek van valamilyen kés-élménye. A vágóeszközhöz általában kellemetlen, borzongtató, nem ritkán traumás emlékek fűződnek (bajonettel hadonászó mostohaapa, az egyetemi kollégium folyosóján szerelmét konyhakéssel üldöző diák, a tyúkvágás után a véres eszközt kötényébe törlő anya, a kenyérszegés közben a kemény kéregről lecsúszó és csontig hatoló penge). A csoport egyik tagja arról is beszámolt, hogy ha kést lát, mindig olyan érzése támad, mintha rejtett kapcsolat fűzné hozzá: szerinte előző életében vagy őt szúrták le, vagy ő szúrt szíven valakit.
Az új szituációs játékban a helyzet ismertetése után a csoport tagjai egyesével (tehát partner nélkül) sorra eljátszották a nekik megfelelő női vagy férfi pantomim-szerepet. Ezek után a csoport nőtagjainak el kellett mesélniük, láttak-e már döglött kutyát vagy más állatot, a férfiaknak pedig arra a kérdésre kellett válaszolniuk, hogy tudnának-e dönteni a magány és a vakság között.
A kés nem került szóba, pedig a terapeuta végig ott szorongatta a kezében.
