- Most már felnézhetsz. Nincs fent semmi.
Az önként jelentkező protagonista egyenként lép a csoport körben ülő tagjaihoz, akik előzőleg azt az utasítást kapták, gondoljanak valami olyasmire, amiért le kell hajtaniuk a fejüket. A közvetlenül fölöttük, nekik címzetten elhangzó két mondat után - szólt az utasítás - még nem szabad felnézniük, csak akkor, amikor majd egy nagy dörrenést hallanak.
Miután a szabadon hagyott utolsó székre maga a protagonista is leült és lehorgasztotta a fejét, egy perc feszült várakozás következett: a nagy dörrenést várta mindenki. Ehelyett azonban hatvan másodperc elteltével halk Vivaldi-muzsika szólalt meg, a csoport tagjai, bár erre nem volt utasításuk, szinte egyszerre kapták fel a fejüket: „De hát nem erről volt szó!”, mondta a tekintetük szemrehányóan, majd pillanatnyi csalódottságuk szinte azonnal önfeledt örömbe csapott át. Amikor egy újabb perc elteltével a zenét megszakítva mégis bekövetkezett a nagy dörrenés, azt a csoport hangos nevetéssel reagálta le.
A sorra feltett kérdésre, hogy mire gondoltak, ami miatt lehajtották fejüket, hárman valami szégyenteljes, négyen pedig félelmetes dolgot említettek. Egyedül Judit gondolt az istenre.
