– Beszéljen a gyermekkoráról!
– Minek?
– Szeretném önt megismerni.
– De én nem szeretném.
– Talán tudok segíteni.
– Nem kértem segítséget.
– Önnek komoly problémái vannak, és még komolyabbak lesznek.
– De azokat nem maga fogja megoldani.
– Valóban, de talán tudok segíteni, hogy ön viszont megoldja őket.
– Igazán?
– Beszéljen talán először a gyerekkoráról.
– Minek?
– Hogy megismerjem. És hogy megoldást keressünk…
– Ugyan. Mi köze a mostani állapotomnak a gyerekkoromhoz?
– Több, mint gondolná. Kezdje el. Hol született?
– Maga nem ismeri azt a város.
– Épp azért kérdezem. A szüleiről is szívesen…
– Nézzen ide, uram! Én egy másik országban élek, olyan viszonyok között, amilyenekkel maga csak a tévében találkozik. Arról sincsen fogalma, milyen az, amikor az ember nem tud felállni a székről és nem képes egyetlen lépést sem tenni. Hát hogy akar maga nekem segíteni? Hazajön velem és eltartja helyettem a családomat? Vagy talán újra járni fogok, ha beszélek a szüleimről? Nem. Na látja.
– Épp azért lenne fontos kontaktust teremtenünk, hogy ön megtanulja ezt a speciális helyzetet kezelni.
– Mit kell ezen kezelni? Mi változik attól?
– Ön számos olyan problémával fog találkozni, amelyekre nincs felkészülve. Szembe kell néznie például…
– Na hagyjuk. Ha majd kell, szembenézek. De ennek semmi köze a gyerekkoromhoz.
– Jó, nem bánom, mellőzzük ezt a témát. Akkor kérem, beszéljen a házasságáról.
A szöveg kiosztása után ezúttal nem következett a szokásos kínos csend, nyilván azért nem, mert ezúttal a terapeuta megkímélte a csoportot az olykor brutalitásnak ható abszurditással való szembesüléstől (lásd pl itt). A fenti párbeszéd mindenki számára első olvasatra érhető és emészthető volt és senki sem talált benne semmi zavarba ejtőt. Önként jelentkezőkben sem volt hiány, végül Endrére és Miklósra esett a választás.
Endre ragaszkodott ahhoz, hogy ő a hajthatatlannak mutatkozó páciens szerepét játszhassa, Endre kicsit vonakodva bár, de elfogadta a pszichológus szerepét. Először olvasópróba következett, majd a terapeuta elvette a szereplőktől a szöveget és megkérte őket, hogy játsszák el a jelenetet, természetesen szabadon rögtönözhetnek, ahol nem emlékeznek a szövegre.
Kissé erőltetett és vontatott párbeszéd tanúi lehettek a csoport néző-hallgató tagjai, de ezt a korábbi foglalkozások fel-felszikrázó feszültségére emlékezve senki sem bánta.
Ám ezek után a terapeuta arra kérte őket, folytassák a jelenetet, Endre faggassa a házasságáról Miklóst. Aki - ezt a terapeuta jól tudta - legényember. Szemben Miklóssal, aki többek között megromlott házassága miatt vett részt a csoportterápiás programban. Így várható volt, hogy a saját házasságával kapcsolatba hozható kérdéseket fogja feltenni.
Talán a harmadik vagy negyedik - még semlegesnek látszó - kérdés után történt, hogy az addig szerepe szerint konok oppozícióban szorongó Miklós váratlanul eljátszotta a megnyílást, kitárulkozást és legényember létére egy valódi családi viperafészek képeivel válaszolt az egyre inkább megdöbbenő Endre kérdéseire. Egy ponton az is kiderült, Miklós a szülei házasságának pokoli pillanatait elevenítette fel a rémült, de kíváncsiságától hajtva továbbkérdezésre kényszerülő Endre számára.
"- És akkor apám ráült az ütéstől tehetetlenül fekvő anyám hátára... Ráültem a feleségem hátára, hátracsavartam a kezét és füléhez hajolva megkérdeztem, hogy csak az igazgatóval feküdt-e le vagy a főmérnökkel is."
Félve attól, hogy az előadás túl plasztikusra sikerül és az érzékenyebbeket megrázza a családi terror képe, itt a terapeuta megszakította az előadást. A hallottaktól megrendült Endre az ezt követő beszélgetésben nem vett részt. Viselkedéséből a terapeuta arra következtetett, hogy végig a tündéri feleségére és példásan szép házasságukra gondolt.
